Halál szenvedéssel telve

Halál szenvedéssel telve

1. A halál valósága

Sokat gondolkodtam már rajta, milyen hatalmas rettegésben élhetnek azok, akik félnek a haláltól. Betegesen próbálják megelőzni, mert abban hisznek, hogy lelkük képes megszűnni létezni.

Az ember nem nagyon gondol a halálra, amíg fiatal és egészséges. Vannak, akiknek sikerül élvezni az életet, másoknak sajnos nem, de a legtöbben egy valamiben közösek: Félnek a haláltól, élni akarnak.

Aki haldoklik, végiggondolja hátrahagyott életét: Mit csinált jól, mit rosszul. Szenvedések közepette úgy tűnik, valamit elrontottunk. Aztán eszünkbe jut az a rengeteg monoton év, amelyet egy meghatározott napi rutinnal éltünk le. Mi volt ennek az értelme? 

A halál előtti időszak nagyon fontos dolog, melynek során értékeljük múltunkat. Ez az a pillanat, amikor a kizsákmányoló nagytőkés és az emberek millióit kivégző diktátor rájön, mekkora hülyeséget csinált egész életében. Mivel már nem várja semmi fontos, nincs több terve, szembesül saját tetteivel és átértékeli egész életét, új világképet hoz létre magának. Volt tehát értelme az életének? Bizony mondom, volt. Akármit csinált oly hosszú ideig, utolsó órájában megbánta és rájött, ki is ő valójában.

A körülötte élők persze annyit vesznek észre, hogy csak jajgat az illető és akármennyire szívszorongató is szeretteinket így látni, ha fiatalok és egészségesek vagyunk, nem rettegünk saját végzetünktől.

Nekem a sors már 17 évesen megadta, hogy legyen alkalmam saját szememmel végigkövetni egy halált megelőző szenvedéssorozatot.

Az alany a 81 éves nagymamám volt, akinek a története több szempontból tanulságos. Pár éve pedig a nővérét temettük el, akinek szintén nem volt egyszerű kilépnie ebből a világból. Tehát otthon vagyok a témában.

 2. Ivan Iljics halála

Kedvenc íróm, az orosz irodalom egyik vezető alakja, Tolsztoj talán a legtehetségesebb kifejezője a halálhoz vezető út megjelenítésének. Ivan Iljics alakja egy átlagos ember, aki mindennapi életet él az 1800-as évek végén. Középső testvérként se nem hideg, mint bátyja, de nem is garázda, mint öccse. Egyféle „jó fiú”, akinek nincs saját értékítélete, világnézete, pusztán sodródik a társadalommal. Karriere felível, bíró lesz, majd megnősül.

A házaséletben hamar észreveszi, hogy nem is olyan jó, mint azt eleinte gondolta. Egyre több a veszekedés, a családi problémák elől a munkába menekül. Egyetlen szórakozása az esti kártyaparti.

Ha valaki súlyosan megbetegszik, megjelenik előtte a rémes gondolat, ami elől nem tud menekülni. Egyre többet gondol a halálra, keresi értelmét az életnek. Addig szokványosan végezte napi dolgait, most azonban van egy új ellensége, aki mindezidáig lelke mélyén bújt meg, most azonban egyre közeledik és arra vár, mikor csaphat le és ragadhatja el áldozatát erről a világról.

Nem történt ez máshogy Ivan Iljiccsel se: Akkor szembesült a halálfélelemmel, amikor megbetegedett. Egyre romlott az állapota, az orvosok nem tudtak biztatót mondani. Gondolatai folyton a betegség körül cikáztak, semmi mással nem tudott foglalkozni. Ismét a munkába temetkezett, de a fájdalom követte a bíróságra is.

Hamarosan már fekvőbeteg volt. A nap nagy részében egyedül feküdt magányos szobájában. Gyűlölte a családját, egyedül akart lenni. De ha egyedül volt, társaságra vágyott. Végtelenek lettek a nappalok, az éjszakák. Csak a fájdalmat érezte, keservesen sírt és egyre azon gondolkodott: Ő bizony valamit elrontott az életében, hogy ilyen szenvedések közt vár rá a vég. Feleségének az volt a gondolata, hogy férje maga tehet betegségéről, az ő feladata pusztán az, hogy erre emlékeztesse.

Egyetlen vigasza Geraszim volt, az inas: A boldogságtól kicsattanó parasztfiú, aki mindig szívesen segített neki feledtetni fájdalmait, amelyeket már csak ópiummal és morfiuminjekcióval tudtak csillapítani. Legjobban a hazugság aggasztotta: Hiába volt egyértelmű lassan közelgő halála, a körülötte élők ezt képtelenek voltak bevallani. 

Egy szörnyű álom kínozta, melynek során egy fekete, sötét zsákba próbálta begyömöszölni egy láthatatlan erő, de akármennyire próbálkozott, nem sikerül. Abban, hogy belekerülhessen, az a tudat akadályozta, hogy élete jó volt. Akármennyire valószínűnek tartotta is múltja tökéletlenségét, nem tudta elhinni, hogy bármit rosszul csinált volna. Utolsóként kisfia búcsúzott tőle, ezután megváltozott véleménye:

„Egyszerre megvilágosodott előtte, hogy mi is volt az, ami eddig kínozta és érthetetlen volt, s ami most egyszerre érthető volt, és kétfelől, tízfelől, mindenfelől tódult tudatába. Sajnálja őket, úgy kell intézni, hogy nekik ne fájjon. Meg kell szabadítani őket, s magának is meg kell szabadulnia ezektől a szenvedésektől. „Milyen szép és milyen egyszerű!” – gondolta. – Hát a fájdalom? – kérdezte. – Hová lett? Hol vagy te, fájdalom?

Feszülten figyelt.

Igen, itt van. nem bánom, hadd legyen, A fájdalom. Hát a halál? Hol van ő?

Kereste a régi, megszokott halálfélelmet, és nem lelte sehol. Hová lett? Miféle a halál? Nem volt sehol a félelem, mert a halál sem volt sehol.

A halál helyett világosság volt.

Hát ez az! – szólt váratlanul, fennhangon. – Milyen boldogság!

Az ő számára mindez egy másodperc alatt ment végbe, és ennek a másodpercnek a tartalma már nem változott. A körülötte lévők számára azonban haláltusája még két óra hosszat folytatódott. Mellében valami zakatolt; elcsigázott teste rázkódott, remegett. Azután egyre ritkult a hörgés meg a zakatolás.

Vége. – mondta valaki fölötte.

Ivan Iljics meghallotta a szót, és elismételte a lelkében. „Vége a halálnak” – mondta magának. – Nincs többé.

Beszívta a levegőt, a sóhajtás közepén elakadt, kinyújtózott és meghalt.”

A születés, az élet és a halál testvérek. Egyik se rosszabb, de nem is jobb, mint a másik: Egyszerűen csak részük az életnek.

 

Saharov