Tényleg szép a szerelem?

Tényleg szép a szerelem?

Ha a nagy családi összejöveteleken valaki a következőképpen fejezi ki magát: „A fiam szerelmes lett, …”, mindenki kapásból gratulál, sok boldogságot kíván.

De hogy a sz@rba lehet az, hogy ennek az igencsak szélsőséges érzelemnek a hallatán mindenki egyből a legjobbra gondol? Persze, ebben a szituációban a rokon nyilván nem tenne bejelentést, ha az említett érzelmek viszonzatlan szívekre találtak volna. De valóban mindig ilyen áldott ez az állapot?

Aki erre a kérdésre igennel válaszol, az vagy szerencsés, vagy tapasztalatlan. Ha szerencséje volt, és minden illető, aki iránt ilyen heves érzelmeket táplált, viszonozta, az ilyen ember minden bizonnyal az élet más területein is optimista. Valljuk be, jó neki, akárminek köszönheti is ezt a rengeteg sikert. A másik lehetőség a szerelemről festett „pozitív” képre az lehet, hogy az illetőnek még semmilyen tapasztalata nem volt, csak a külvilágban látottak alapján vonja le a következtetést. Ez tehát az a csoport, akik a „jó”-t látják benne.

Aztán itt a másik csoport, akik a rosszat látják ebben az érzelemben. Ők azok, akiknek csalódásaik voltak ezen a területen, hiába próbálkoztak, a „kiválasztott” személy visszautasította őket.

Én is ebbe a csoportba tartozok, de valljuk be, ha lettek volna viszonzott érzelmeim, valószínűleg ez a blog se jött volna létre.

Láthatjuk tehát, hogy a szerelemre ugyanolyan hülyeség kijelenteni, hogy „jó”, mint azt állítani róla, hogy „rossz”. Mint ahogy minden más ezen a világon, se nem rossz, se nem jó. Mindenki maga látja bele a jót és a rosszat attól függően, mit adnak neki a körülmények. 

Ismerek olyan embert, akik a fellegekbe magasztalják ezt az általuk „csodálatosnak” és „isteninek” titulált érzést, hiszen régóta él boldog párkapcsolatban, amelyben kellőképpen ki tudja fejezni önmagát.

Aztán ismerek olyat, aki 17 éves létére jópár éve párkapcsolatban él (ami ebben a korban az átlaghoz viszonyítva kétségtelenül is remek teljesítmény), mégse látja már a jót benne. Közös jövőt terveznek, de megtapasztalta a szerelem elkerülhetetlenül bekövetkező múlandóságát annak ellenére, hogy a lány hűséges a sráchoz.

Aztán itt vagyok én, akinek a szíve világéletében a szerelem miatt lángolt, mégis csak visszautasítást nyert.

Most már tehát bebizonyítottam, hogy ez az érzelem is ugyanúgy viszonylagos, mint minden más a vil

ágban. Viszont van még egy fontos tényezőnk:

A szerelem –bár lehet jó és rossz kimenetele is-, kétségtelenül mindig szélsőséges. Ha viszonzott, akkor a szerencsés illető a fellegekben érzi magát, legalábbis eleinte. (Majd aztán úgyis elmúlik és pofára esik minden addigi szép, hosszú távú tervvel.)

Ha viszonzatlan,antiszociálissá, depresszióssá teszi az embert, némelyek még öngyilkosságot is elkövetnek.

Mindkét véglet megihleti azt, aki képes alkotni. Megint csak itt vagyok én példának, akit tegnap utasított vissza a csaj, így most ezen a blogon töltöm ki a dühömet és fejezem ki felháborodásomat.

Nem is tudom… Ha már így írom ezt az „Érzelmes sztorik” rovatot, lehet, leírom majd konkrétan a történeteket, lehet, hogy valaki tanul belőle és nekem is jó buli lesz.

Egyet viszont már megtanultam és próbálom a gyakorlatban alkalmazni:

A szerelem könnyen elvakítja az embert. Amíg szerelmes vagy, te magad nem te magad vagy. Olyan dolgokat tehetsz, amiket könnyen megbánhatsz majd később, amikor az érzelmek maguktól véget érnek. Ez ellen csak akkor tudsz ösztönösen küzdeni, ha már kellő negatív tapasztalatod van és nem bízol az emberekben.

Küzdj ellene bármekkora áldozattal, hogy ne vakítson el a szerelem.

Saharov