Rettegés a szeretettől

Rettegés a szeretettől

Érezted már, hogy rettegsz a szeretettől? Hogy mikor új lehetőséged nyílik egy új kezdetre valaki mással, rájössz: inkább nem is akarod megszeretni, inkább nem is akarsz közel kerülni hozzá, nehogy hamarosan őt is elveszítsd és újra lejátszódjon a jól ismert történet; a rengeteg szenvedés egy személy iránt, akit szerettél, de elvesztettél.

Kevesen értik meg, miről beszélek most. De lényegtelen. Én azoknak írom ezeket, akik értik, és csak azok értik, akik megtapasztalták. Akik megtapasztalták, hogy ha megszeretsz valakit, egyből megj

elenik a félelem, sőt: elnyomja a szeretetet. De mitől félsz egy ilyen esetben? Sok mindentől. Hirtelen nem is tudod meghatározni.

Ha sok embert elveszítesz, akik fontosak voltak neked, rettegésben élsz, hogy ezek újra lejátszódnak.

Ha szeretsz valakit, őrülten nehéz lesz elveszíteni. Ha nem szeretsz senkit, nincs mitől félned, mert nem fogod elveszíteni azt, ami nincs. De úgy meg mi értelme élni? Látod, milyen szar ez az egész, ördögi kör. Ha megszeretsz valakit, hozzácsapódik az elvesztésétől való félelem, így folyton rettegsz. De ha meg nincs, akit szeretnél (akár tudatosan alakítottad így a helyzetet, akár a sors hozta úgy), akkor meg unalom az élet.

 

Nos, vannak, akiknek annyira elegük lett, hogy inkább választották az unalmas életet, a biztonságot és az elkötelezetlenséget,

mint hogy kockáztassanak. Nekik nem éri meg a boldogság felé törni, mert közben nagyobb a rettegés attól, hogy csak rontanak a helyzeten. Miért is?

Mert VAN vesztenivalójuk.

Van vesztenivalójuk, mert emlékeznek a legutóbbi kudarcra. Mennyi ideig tartott kilábalni belőle? Aki jártasabb benne, annak kevesebbe. Én nem voltam még annyira tapasztalt. Nekem egy év volt. Több, mint egy év volt rendbe szednem magam, miután összevesztem vele. Pedig sejtettem az elején, hogy veszélyes. Tudtam, vissza kéne fognom magam. De nem tudtam.

Ha már nem is emlékszel, mikor volt legutóbb lehetőséged kifejezni az érzelmeidet, még a tapasztalatoktól roskadozó józan paraszti eszed se képes megállítani.

Sodródtam az árral. Megihletett. Verseket írtam. Máskor még nem csináltam ilyet. Igen, ennyire megihletett.

A szeretet elfel

ejtette velem, hogy gondolkodjak. És ez a legveszélyesebb. De nem is ezzel volt a legnagyobb gond, mert megbízni nem bíztam meg benne, ahogy senkiben.

A legnagyobb gond az volt, hogy megszerettem.

Pusztán ennyi. Ennyi bőven elég, és máris kész a baj. Az a pár hónap nagyszerűen telt, de miután összevesztünk, egy éven keresztül tízszer annyit szenvedtem, mint amennyire boldog voltam előtte. Miért? Mert akit megszeretünk, azt nem bírjuk elhagyni, ha meg ő hagy el, beleőrülünk tehetetlenségünk következtében.

Így tapasztaltam én meg, hogyan hozza a félelmet a szeretet. E két érzelem között szoros testvéri lánc húzódik. És ilyenek után nem mersz újra belevágni. Nem mersz, mert félsz az újabb kudarctól, amiről tudod, hogy annyira szar lesz, hogy meg se mered kockáztatni.

De a sors akkor is eléd rakja ugyanazt folyton. Védekezhetsz fülig elzárva a világtól, előbb-utóbb eléd rak egy olyan személyt, akit –akármennyire is ellene vagy-, nem tudod nem megszeretni. Mert ez az érzelem magától kivirágzik.

És kivirágzik a kísérője is: a félelem. Így tehát rettegsz. 

Szereted. Kifejezetten szereted, már-már érzed, túlságosan is. És minél több hasonlóság tűnik eléd, minél jobban észreveszed a kettőtök közti harmóniát, annál jobban őrlődsz és szétfeszít a pokoli rettegés.

Így működik ez, barátaim. Félelem nélkül nincs szeretet, és szeretet nélkül nincs mitől félni, mert nincs mit elveszteni. De mind többet tapasztalsz, rájössz: csak idő kérdése, hogy elveszítsd, akármiről legyen is szó. Magyarán a szeretet egy szép köpenybe bújt rettegés, mely cselesen szedi áldozatait. És mivel szeretet nélkül nincs semmid, akármi vagy akárki legyen is az;

Ha megszereted, el is veszíted.

Saharov