"Gyűlölök és szeretek"

„Gyűlölök és szeretek”

Hogyan tudod megfogalmazni, miként gyötri az embert a szerelem? Mikor tudod, hogy az érzelmeid átvernek, mert egy semmirekellő rohadékba szerettél bele?

Azt mondják, az érzelem a lélek nyelve. Lehet is ebben valami logika, hiszen az érzelmeink határoznak meg bennünket, és azt is, mihez hogyan viszonyulunk.

Általában az érzelmek és a racionális gondolatok párhuzamba állíthatók egymással. Ha mondjuk karatézok, egyszerre érzem érzelemként, hogy szeretem ezt csinálni, és mellettük a gondolatok is pozitívumokat fogalmaznak meg, hiszen racionálisan is kikövetkeztetem, hogy ez az adott cselekvés nekem mindenhogyan jót tesz.

De mi van, hogyha nincs összefüggés a kettő között? Mi van akkor, ha kialakul a szerelem olyan valaki iránt, akit egyáltalán nem kedvelsz?

És még mielőtt leordítják ezért a fejemet, elmondom, hogy igenis van ilyen. Mindenki csak a mesékkel táplálkozik; legtöbben még magukkal is elhitetik, hogy szerelmi kötődés csak akkor alakulhat ki, ha testileg és lelkileg EGYARÁNT vonzódsz valakihez.

Én fel merem vállalni, hogy ez hülyeség. Mivel magyarázzuk akkor azt az esetet, hogy -tegyük fel- még akkor is szerelmesek vagyunk valakibe, ha az folytonosan megaláz és megszégyenít bennünket? Csak mert akkor az általános elmélet szerint, -amely azt hangoztatja, hogy lelkileg is kell azzal a valakivel az egység- ezek alapján el kéne múlnia az érzelmeknek.

Hiszen gondoljunk bele: adott egy –részben pszichológiai érvelésekkel tarkított- elmélet, miszerint a szerelmi kötődéshez elengedhetetlen a lelki egység, múltba visszamenő szoros ismeretség is.

Úgy tartom, nem kell nagy filozófusnak lennem, hogy ezt megcáfoljam. Bizonyítékként sem akármit tudok felmutatni: a tapasztalat hatalmát, amelyet nem egyedül, hanem még számos szerencsétlennel közösen birtoklok.

Nem én vagyok az egyetlen, aki ismeri az érzést. Olyan valakibe vagy szerelmes, aki egy rohadék veled, de az érzelem nem múlik el, akárhogy megaláz. Szenvedés számodra minden egyes nap, főleg, ha egy helyen tanultok vagy dolgoztok. Éveken keresztül minden egyes percben küzdened kell, hogy figyelmedet eltereld, és ez leszívja az energiádat.

Aztán pár év eltelik, és néhány nap alatt elmúlnak az érzelmek. Ilyenkor egy csodálatos felszabadulást élsz meg, amely semmihez se fogható. Végre nem kell egyfolytában azzal foglalatoskodnod, hogy a figyelmedet eltereljed, nem kelsz és fekszel állandó gyomorgörccsel, és újra érdekel minden, ami régen is.

De aztán megint rabul ejt ez a sötét felhő és felmorzsol.

Olyan ez, mintha az utcán sétálnál felszabadultan és kiegyensúlyozottan, de egyszer csak hátulról megragadnának és a földre feszítenének. Az állandó kínzások közepette nyúkálnál ide-oda, de a segítséget, amely legalább a figyelmemet elterelhetné, magadhoz rántani nem, csak megérinteni tudod.

Pont ilyen a szerelem. Próbálsz kiutat találni, de semmi sem érdekel, amiben előtte örömömet lelted. Akármivel foglalkozol, csak részlegesen tudod feledni a bajt, mert újra és újra, ha csak egy másodpercig nem fojtod el, elterebélyesedik rajtad ez az alvilági vírus, amely mindenben akadályoz. 

Elveszel benne, és nem találod magadat. Legnagyobb kétségbeesésed közepette magad is tudod, hogy nem tehetsz mást, mint megvárod, hogy vége legyen, mert egyszer minden szörnyűség véget ér, legalábbis kapunk egy meglehetősen rövidke szünetet két sorscsapás között, s ez éveken keresztül ugyanúgy ismétlődik.

Egyvalamit veszek észre; a ráncokat a szemem alatt, amelyek 11 évesen még nem voltak ott. Látom a szememben a küzdelmet, amelyet annyi éve folytatok, és még bírom, de mintha akkor, mintha 11 évesen erősebb lettem volna. Pedig ugyanezt éreztem, pontosan ugyanezt, semmivel se elviselhetőbben.

Lehet, hogy ami nem öl meg, de kínoz, mégse feltétlenül erősít meg?

Egyre inkább úgy tűnik, mert akkor még volt valami, ami elég reményt adott. Az, hogy az első pár tapasztalat során még azt hittem, egyszer vége lesz. Minden bizonnyal ez adhatott akkor erőt. Akkor még emlékeztem rá, milyen úgy élni, hogy nem kell minden percben erőlködnöd a figyelmedet elterelve.

Erre most itt vagyok egy hónap híján 19 évesen, de feleannyi erővel. Lehetséges, hogy miután 8 éve ugyanazokat a kínokat élem át egy-két rövidke szünettel, elvesztettem a bizalmamat?

Jelenleg május van. Nyugodt pár hónapot tudhatok magam mögött. Sok év után jutott nekem egy kis szünet, mikor is lecsillapodtak az érzelmek. Érdekes, ennyi ideig soha nem tartott még. Eleinte furcsa is volt, hogy nem kellett egyfolytában elterelnem a figyelmemet, mert nem volt miről. Újra örömömet tudtam lelni abban, amiben régen. Olyan szabadnak éreztem magam, hogy kifejezetten boldog voltam. Tudtam viszont, hogy nem fog sokáig tartani, bár még ez a 3 hónap is egy csoda.

Leírhatatlan boldogság, mikor végre nem vagy szerelmes. Újra szabadon tudsz gondolkodni, végezni a dolgodat. Leülhetsz a tóparton és belegondolhatsz: ezt már kiérdemelted. Jár most már egy kis szabadság, ami alatt pihenhetsz, azonban tudod jól, hogy nyomodban a következő. Most még független vagy, de újra közeledik, mert nem tudsz előle hova menekülni, lehetetlen rá eléggé felkészülni.

A csalódásoknak az a haszna, hogy megtanulsz ellene védekezni, miután a keletkezési okát egyszer már megtapasztaltad. A szerelem nem ilyen, képtelenség megelőzni. Beárnyékolja a legfényesebb zugot is, elkeseríti a legboldogabb embert is. Meglapul mindenhol, minden percben, még az álmodban is. Reggeltől estig miatta görcsölsz, még mielőtt elalszol is ezen jár az eszed az ágyban fekve, viszont örülsz, hogy álmodban nem érhet utol. De ott is elkap, mert a szerelem jelen van a legsötétebb rémálmokban is, a szerelem földön, vízen alvás közben is összeroppant. Menekülhetsz előle akárhova, utol fog érni. Tudod jól, hogy csak egy segítséged, egyetlen igaz barátod teremtetett erre az undorító világra akire bármikor számíthatsz és segítségedre lesz: az idő.

Az idő mindig segít, mert nem más, mint az állandó változás hírnöke. Benne megbízhatsz bármikor, mert tudod, hogy soha nem fog megállni. Egy a baj, hogy lassan telik. Ez a szánalmas alvilági vírus gondoskodik arról, hogy akármilyen szögből bámulod is az óra mutatóját, lassabban telik, mint mikor szabad vagy.

Nem más ez, mint a lélek legártalmasabb betegsége, akárcsak mint mikor a pióca kiszívja az összes véred, ezzel a végletekig legyengítve téged úgy, hogy valójában semmiről nem tehetsz.

Nincs igazság az életben, mert a szerelem mindenhogyan megtámad. Ez az egyetlen olyan probléma, ami ellen képtelen vagy megtanulni védekezni. Ártatlanul is kínoz, lehetsz akárki.

A legszánalmasabb mégis az, ahogy megváltoztatja a gondolkodásodat. Olyan fertőzés ez, mely a józan ész és a tapasztalat nyílt ellensége. Ítélőképességed kordában tartása kihívássá válik, mikor vele küzdesz. Szent háború lesz az elméd tapasztalatának a szerelem ellen indított támadása.

Kezdődjön a legnagyobb csata, amit emberi lélek elszenvedhet. A szembenálló felek mindketten rettenetes erővel bírnak.

A tapasztalat és a józan ész alkotja az erődöt, a védelmi vonalakon ők helyezkednek el. Az érzelmek támadnak elsőként mindent elsöpörve az útból, de mikor a tapasztalat és racionalitás állja útját, kénytelen megtorpanni. Pusztító küzdelem veszi kezdetét, de mindkét ellenfél kiáll. 

A frontvonalak megállnak, és telik az idő. A tapasztalat jól tudja, egyetlen fegyver van a szerelem ellen: ha kifárasztja. Tudja ugyanis, hogy nem képes a végtelenségig harcolni, de a tapasztalat is csak a végső csapástól véd meg. A háborújukat megérzed; kegyetlenül megvisel, de a fejed többé már sose veszted el.

Az ellenállás eszköze, a tapasztalat a legerősebb bástya, amit kiépíthetsz. Ettől a háborútól semmi nem óvhat meg, de vereséget sem tudsz szenvedni, ha veled van. 

Pusztán kifáradni és beleöregedni a folytonos kínlódásba.

Következő oldal