Éjjeli kérdés 1. Rész

Éjjeli kérdés

Írta: Saharov elvtárs 2018

Figyelem! A Novella a lelki egészségre káros elemeket tartalmaz. Olvasás csak saját felelősségre!

Egy sötét éjjelen Saharov elvtárs az ágyában forgolódott. Nem tudott elaludni, ahogy máskor se. Péntek este volt, a kiérdemelt pihenés ideje, a kedvenc napja, a kedvenc napszaka. Éjjel volt. Ilyenkor minden olyan nyugodt, ilyenkor bármiről tudsz elmélkedni és úgy érzed, mindenre képes vagy. Saharov is ilyenkor szokott dolgozni, ilyenkor érzi magát energikusnak és pozitívnak.

De ma valamiért sehogy se tudott elaludni. Egy bizonyos gondolat firtatta. Az a gondolat, amitől régóta nem sikerül megszabadulnia. Tele volt kérdésekkel, melyek cikáztak fejében, és úgy érezte, megbolondul, ha nem talál rájuk választ.

Még most. Nem várhat vele, meg kell tudnia. Kiugrott a meleg ágyból, és az ablakhoz ment. Résnyire húzta a redőnyt, amelyen bevilágított a holdfény. Csodaszép éjjel. Nyugodt is, sötét is, a napfény nem b@ssza a szemét. Magára kapta kedvenc pulcsiját és kiment az utcára. Egyre jobban firtatta a gondolat, és egy ismeretlen erő egyre csak vitte előre. 

Háza mögött szántóföldek terültek el, átellenes végükön erdővel. A földet róva érezte az októberi ősz hideg fuvallatait. Kicsit fázott is, de eldöntötte, most már nem megy vissza kabátért.

Belépett az erdőbe, és saját maga is meglepődött, mikor meglátta annak hatalmas, sűrű mivoltát.

Úgy emlékezett, ez csak egy kis fás liget, melynek a másik végén utca van. De az nem volt sehol, minden teljesen más volt, már-már úgy tűnt neki, még soha se járt itt. Ment, csak ment előre, vitte és ingerelte az a láthatatlan erő, az a rejtélyes gondolat. Az erdő sűrű volt, vaskos, öreg fák uralták a bozótot. Felettébb nyugalmat árasztott számára az erdőben sétálni, különösen éjjel, mikor végre nyugodtan képes koncentrálni és végső soron nem látja senki.

Miközben baktatott, egyszer csak eszeveszett kiabálásra lett figyelmes. Követte a hangot, és egy aprócska tisztásra ért, melyen a halvány holdfényben egy ember alakja rajzolódott ki. Ahogy közelebb ment, mind jobban látta. 

Egy fa tövében ült, egyik kezében kést, másikban öngyújtót fogott. A jobb kezében lévő késsel sebet vágott magára, majd öngyújtóval perzselte.

- Ki van ott, és mit csinál? –kérdezte ijedten Saharov.

- Én az önkínzó vagyok, a társadalom kitaszítottja. Saját magam kínzásában lelem örömömet.

Azzal egy hatalmasat szúrt magába, és ordítva elfeküdt a földön. Elvtársunk először elszörnyülködött a látottakon, de végső soron együttérzett az önkínzóval.

- Miért csinálod ezt? – érdeklődött Saharov – Miért kínzod magad mások szemétsége miatt?

- Magam se tudom –nyöszörögte két szúrás között-, pusztán így reagáltam a sok rosszindulatra. Magamat vallom hibásnak és még a többieknél is hitványabbnak tartom magam.

- Nem csodállak, önkínzó, ilyen világ ez; kihasználnak, tönkretesznek, és még azt is elintézik, hogy magadat hibáztasd mindezért. Hasznot húznak belőled, és a szenvedésedért való felelősséget pont rád, az áldozatukra hárítják.

- Honnan tudod ezt ilyen jól –kérdezte az önkínzó-, te is így jártál?

- Hasonlóan, kedves barátom, hasonlóan. Egy különbség van köztünk; velem nem tudták elhitetni, hogy én vagyok a hibás saját szenvedésimért, így magamat nem tartom rossz embernek. Hadd mutatkozzam be; Saharov vagyok.

- Erős ember vagy te, Saharov… Sokkal erősebb nálam. Nem hagytad magad, kiálltál magadért, mert tudtad; ebben a társadalomban nem te vagy a rossz, hanem az, aki veled rosszul bánik. Örülj neki, örülj, hogy te még hiszel magadban. De most menj, mert az éj rövid, és még meg kell ismerned, ki is vagy te és mit keresel ezen a világon.

Azzal Saharov továbbsétált, messziről is hallva az önkínzó jajveszékelés kísérte megkönnyebbüléseit. Ahogy ment, gondolkodott. Milyen érdekes, hogy egyáltalán van ilyen. Hogyan hibáztathatja valaki magát azokért a bűnökért, amiket mások követnek el ellene? Hihetetlen volt ez számára, mert ő mindig hitt magában, és tudta, nem ő a gonosz. Kezdettől fogva olyannak ismerte a társadalmat, az embereket, amilyenek; gonosznak, haszonlesőnek és kegyetlennek.

 

De aki felett ők győznek? Mi van azzal, aki nem elég erős? Ő bizony elhiszi, hogy ő a hibás és a bűnben született, ezért az önkínzás okoz számára nyugalmat. A fájdalom könnyebbíti meg.

De mire végleg tisztázhatta volna magának az imént látottakat, hátulról hatalmas csapást érzett és elterült a földön.

Következő oldal