2. Rész: A Szadista

Mikor magához tért, láncra verve találta magát egy fa mellett. Ismét egy tisztáson volt, ahol tábortűz égett, mellette egy fura alak üldögélt. Az elvtárson eddig sose látott rettegés lett úrrá, mikor rájött: foglyul ejtették. Mocorgott, próbált kiszabadulni, de csak nem engedett a lánc, amivel a fához kötözték. Ezúttal az ismeretlen szólította meg először hősünket:

-Mesélj magadról! Szeretem, ha az emberek mesélnek magukról.

Saharov tudta, ez a mai éjjel nem mindennapi; inkább mint egy mese. Nem hitt a véletlenekben, tudta, a sors szándékosan hozza ezekhez az emberekhez.

Ez a különös éjjel, ez a különös hely és ez a különös kirándulás bizony komoly céllal kell, hogy kecsegtessen. Így végtére is rájött, bármi történjék, innen
úgyse szabadul, így abbahagyta a kiabálást és beletörődött sorsába.

-Saharov vagyok. Magyarázd meg nekem, te mit csinálsz, és miért ejtettél foglyul engem.

-Én a szadista vagyok, a társadalom kitaszítottja. Mások kínzásában lelem örömömet, mert…

Itt Saharov közbevágott:

-Mert kihasználtak, átvertek, meggyaláztak, megszégyenítettek téged, és ezért nagyon helyesen nem magadat okolod, hanem a társadalmat, a rajtad kívüli embereket.

-Pontosan. Látom, sorstársak vagyunk. Ennek örülök. Rég nem örültem semminek.

Ezzel a szadista kihúzott a tűzből egy égő husángot, és Saharov felé közelítette, aki ettől úgy megijedt, hogy kirúgta azt a kezéből.

-Maradj veszteg –ordított rá az őrült-, úgyse kerülheted el a szenvedést. Hamarabb túlleszünk rajta, ha nem ellenkezel.

Nem mintha hősünk sok mindent tudott volna csinálni, összeszorította állkapcsát és várta a kínzást. Tulajdonképpen megszokta már, hogy a szenvedést a sors össze-vissza szórja, és sehogy se kerülheti el. A szadista az égő bottal végigsimította Saharov lábait. Másodfokú égési sérülés. Lehetne rosszabb is, nem? Hogy jól tűrte, nem mondhatom. Végig üvöltött és káromkodott, de nem tudott mit tenni sorsa ellen.

Ezután a szadista egy ostort vett elő. Saharov már örült, hogy egy kis szado-mazo játékban vesz majd részt, de hamar rá kellett jönnie: ez az ember csak a kínzásnak él, semmi más célja nincs vele. Hatalmasakat csapott rá, minden egyesnél felhasítva bőrét. Mikor amaz már annyira szenvedett, hogy félig ájultan ült, a mókának hirtelen vége lett. 

Magához tért a megkönnyebbüléstől, és így szólt a szadistához:

-Te ügyesebb, erősebb vagy az önkínzónál. Ő magát utálja mások bűnei miatt, és saját maga k

ínzásában leli örömét. Te egy lépéssel előtte jársz, mert nem magadat, hanem a környezetedet okolod, és más embereken éled ki a dühödet.

-Így igaz, barátom, de te még nálam is erősebb vagy, mert nem csak hogy magadat nem utálod, de másokon se töltöd ki dühödet.

Saharov  tudta, ez nem igaz, mert ő bizony kitöltötte másokon a dühét, akik ártatlanok voltak. Kezdte magát okolni, kezdett már-már az önkínzó fejével gondolkodni. Olyan rosszul volt, hogy úgy érezte, itt a vég, de ekkor megszólalt a szadista:

-Eloldoztalak, indulj hát. Meg nem öllek, az nem én lennék. Öreg már az éjjel, siess, még meg kell ismerned önmagad, meg kell értened, mit keresel ezen a világon.

Saharov ezzel elsétált, de inkább már csak vonszolta magát, annyira fájtak a sebei és a lábát se nagyon tudta már használni. A ma éjjel történtek megváltoztatták. Nem zavarta a fájdalom, nem ijedt meg. Mit csinált volna egy átlagos ember, ha megkínozzák? Nos, Saharov közel sem volt átlagos. Képes volt beletörődni sorsába és állni a sarat, még egy ilyen kemény helyzetben is. Megedzette már az élet. Egyre csak a szadistán járt az esze. Ő nem hibáztatja magát. Belátja, hogy ha önmagát utálja, az azt jelenti, az ellenfél nyert. Nem, ő kiáll magáért, de így is-úgy is ártatlan embereken vezeti le a dühét. Akik egykor őt kínozták, azokon már úgyse tud bosszút állni, így a haragja másokon csattan. Jó ez, vagy rossz?

Önmaga szempontjából jó, mert az önbizalma megmaradt és kiáll magáért. Mások szemszögéből viszont igazságtalan, mert akin kitölti dühét, könnyen lehet, pont olyan ártatlan, mint egykor ő volt.

No de most hogyan tovább? Tudta, új idők érkeztek az életébe, hogy ide bekeveredett és ezekkel az alakokkal találkozik, akik végtére is önmagának darabkái. Tudta, még az éjjel választ fog találni kérdéseire. De hol a következő szerencsétlen, aki rá vár? Balra kanyarodott, majd jobbra, de sehol senkit nem látott.

Ahogy ment, az erdő egyre ritkult, ezen a részen már többségében fiatalabb és vékonyabb fák álltak. Maga se tudta már, mióta sétál, mikor keserves sírásra lett figyelmes.

Következő oldal

Előző oldal