8. rész: A Vörös Tér

A Vörös Tér

-Ez meg mi? –értetlenkedett az elvtárs, -Elég volt csak erre a helyre gondolnom, és azonnal itt teremtem.

Senki nem válaszolt. Saharov körbenézett, és így kiáltott:

-Ne szórakozz, mi ez az egész? Válaszoljon már valaki!

Még mindig semmi. Az egyetlen zajt a katonai zenekar hangfoszlányai alkották.

-Most már tényleg nem csinálom ezt tovább. Nagyon nagy tapasztalat volt számomra ez a kaland, de itt az idő, hogy végre hazamenjek, és elgondolkodjak, min kell változtatnom. Előttem az élet, és a mai éjjel után hatalmasnak érzem magam ennyi tapasztalattal.

Ezzel fogta magát és körbenézett, hogyan tudna lemászni onnan. Az óratorony legtetején volt, ahol a vörös csillag ékeskedik magányosan egy rúd tetején.

Ám mikor a meredek acéltető szélére lépett, megcsúszott. Utolsó pillanatban elkapta a vörös csillagot tartó rudat, abban kapaszkodott meg.

-Ne szerencsétlenkedj –mondta a halál váratlanul megjelenve-, mondtam már, addig nem szabadulsz, amíg én azt nem mondom.

-Eddig magáztál, hogyhogy most már tegezel? –értetlenkedett Saharov.

-Miért magáználak? Magáztalak valaha? Én nem emlékszem rá –válaszolta.

-Még azt is mondtad, mennyire tisztelsz, amiért legyőztelek.

Erre a halál gúnyosan szánakozva elnevette magát:

-Óhhh, kedvesem… Tényleg ezt mondtam volna? Hát, lehet. Sok mindent mondunk össze-vissza.

Saharov közben a rudat körbeölelve feltápászkodott, és dühösen nézett társára, aki folytatta:

-Nézz le! Jó magasan vagyunk, innen belátni az egész Vörös Teret. Ez az utolsó állomásunk ma. Látod, megint a hadsereg parádézik. Ezúttal 1956 őszében járunk. Nem rég kitört Budapesten a forradalom, vagy hogyan is mondjam, inkább ellenforradalom? Alattunk a szovjet hadsereg a parádéra készül, mely után már indul is Budapestre leverni a megmozdulást.

-Miért kell itt lennem? –értetlenkedett az elvtárs.

-Mert elérkeztél a vesztedhez, Saharov. Elérkeztél a vesztedhez, akárcsak a nagy Szovjetunió. Egykor ragyogtál, világított benned az elhatározásod, a tapasztalataidból levont következtetések. Egykor hatalmasnak érezted magadat, mert azt hitted, független vagy. Azt hitted, önálló vagy és elég tapasztalt ahhoz, hogy soha ne csalódhass többé. De most rá kell jönnöd, ez még sincs így, mert ebben a világban csak egy dolog biztos: hogy minden állandóan változik. Miért szorítod úgy azt a rudat? Félsz, hogy leesel?

-Te rohadék, fogd be a pofád. Átvertél te is, rohadj meg.

-Ejnye-bejnye, hogyan beszélsz te velem? Te egy senki vagy, Saharov. Úgy fogsz elpusztulni, mint a Szovjetunió. Pontosan úgy. Életed kezdetén benned volt a fény, függetlennek, szabadnak, hatalmasnak érezted magad. Csakhogy ez egyik pillanatról a másikra megváltozott. Nézz le a Vörös Térre. Ez a kommunizmus, amit itt látsz? Nagy lóf@szt. Marx forog sírjában, Lenin forog mauzóleumában, hogy mi lett abból, amit kitaláltak. Utódaik elb@szták, nem voltak méltóak arra, hogy folytassák. Nézz le megint. Hova mennek azok a katonák? Munkások forradalmát elfojtani. Mi a kommunizmus? Munkások rendszere? Munkások vezetnek forradalmakat a „munkások rendszere” ellen? Szánalom, hova süllyedt. Hova süllyedt az alapeszme, hova lettek Marx, Engels és Lenin tanításai.

-Ha Lenin nem hal meg akkor -folytatta Saharov-, most virágozna az állam.

-Ha a bizalmatlanságod túléli ezt az utazást –vágott vissza a halál-, most virágozna az önbizalmad.

-De ne szórakozzál már, annyi mindenért megküzdöttem eddigi életem során… Ha most megdöglök, oda az a rengeteg kemény munka. Annyi tervem van, annyi mindent akarok még csinálni… Hiszen te mondtad! Te mondtad, hogy legyőztelek téged…

-De te hülyegyerek, vedd már észre, hogy én győztelek le téged! Akkor még valóban így volt, te uralkodtál fölöttem, mert más volt a helyzet. Mindjárt te magad is rájössz, hol hibáztál. De most csönd legyen, hamarosan itt az idő, kezdődik a parádé.

Ezzel a halál meglökte Saharovot, aki megcsúszott az óratorony tetején, de ismét sikerült fekve elkapnia a vörös csillagot tartó rudat. Ott vonaglott, fetrengett, de nem tudott felállni, csak fekve tartani magát.

-Kapaszkodj csak abba csillagba, kapaszkodj csak a kommunizmusodba. Azt hiszed, képes megvédeni téged? Azt hiszed, mentsvárad a bajban?

-Ezt én nem hiszem el. Miért? MIÉRT kell így véget érnie? –üvöltötte Saharov kétségbeesetten.

-Mert belesétáltál a csapdámba. Előbb már elmondtam, az elején tett kijelentésem, hogy legyőztél engem, mert nem félsz tőlem, igaz volt. Tényleg te voltál az én főnököm, de én közben átvettem a hatalmat. Íme, életed legutolsó tanulsága.

-Mit csináltam rosszul, hogy legyőztél? Végig követtelek, végigcsináltam mindent, amit mondtál, végig…

És itt maga Saharov is megtorpant egy pillanatra, mikor rájött, hol hibázott.

-Végig… Megbíztam benned.

-Meg is válaszoltad saját kérdésedet, elvtársam. Rájöttél hát, valóban hülyét csináltam belőled. Átvertem, igazából több embert. Átvertelek téged, Saharov, és átvertem azt is, aki most ezt a sz@rságot olvassa, mert az író direkt a saját álnevéről nevezte el a te karakteredet, hogy azt higgyék, a te bőrödben saját magát ábrázolja. Azonban most már ő is tudja, te nem ő vagy, mert ennek a történetnek az írója sohase dőlne be egy ilyen átlátszó csapdának. Választ találtál hát azokra a kérdéseidre, amelyek miatt nem tudtál elaludni és elindultál erre az útra. Itt a véged, Saharov, ez volt az élet. Most már mehetsz. Most már… Már mindent tudsz, amit az életről tudni kell.

Amint ezt kimondta, megdobbant Moszkva szíve: a Megváltó-óratorony harangja kondult, hogy megváltsa Saharovot. Dél volt, a Vörös Téren állók erre a harangszóra vártak a parádé kezdéséhez.

A harangok kondulásába belerázkódott az óratorony teteje, amin Saharov feküdt fél testtel a levegőben, bal kezével a vörös csillagot tartó csövet szorítva. A hatodik harangszónál a cső kitörött helyéről, és az elvtárs a vörös csillagos rúddal a kezében zuhant alá a mélybe.

Aki épp odanézett, annak olyan volt, mintha valami angyal szállna alá, aki a kommunizmus varázspálcájával megáldja a téren parádézó szovjet hadsereget.

Saharov egy tank lánckerekei alá esett, amely az utolsó csepp vért is kifacsarta testéből. A harckocsik és katonák különösebb figyelmet nem tulajdonítva az esetnek, belegázolva, belelépve a vérbe, befestették vele az egész Vörös teret az utolsó kőig, felülnézetből mintha az egész tér egyetlen nagy szovjet zászló lett volna.

Még soha, soha a történelem során nem volt ennyire hű nevéhez… a Moszkvai Vörös Tér.

Előző oldal