3. Rész: Az elmulasztott lehetőségek

Az elmulasztott lehetőségek

A szívetrázó hangot követve egy tóparthoz jutott, melyet fenyőfák vettek körül. A parton álló ósdi padon egy 20 év körüli srác zokogott. Külseje elhanyagolt, lerítt róla: rég nem volt már jó kedve. Saharov már messziről odakiáltott neki:

- Üdv! A nevem Saharov. Ki vagy te, és miért sírsz ilyen bánatosan?

A fiú lassan elvette kezét kivörösödött szemei elől, rámeredt hősünkre és így válaszolt:

-Én az elmulasztott lehetőségek áldozata vagyok, a társadalom kirekesztettje. Régóta nincs már semmiféle célom… Kudarcok sora után még az érzelmeimet se mertem kifejezni, de most már képtelen vagyok elfojtani. Napok óta csak sírok itt és várom a halált. Végre, legalább zokoghatok magamban, nyugodtan, most egyszerre a sok évi elfojtás után.

-Megértelek téged, elmulasztott lehetőségek áldozata – válaszolta Saharov. Val

ahogy mintha benned is magamat látnám.

-Mert nem is vagyunk mi mások - folytatta felállva-, a múltunk egy. A kudarcok akkora rettegéssel töltöttek el, hogy nem mertem új lehetőségekbe belevágni, nem mertem kockáztatni. Teljesen beletemetkeztem a karrierembe, mert csak abban voltam jó. Ha jött újabb lehetőség, tudatosan eltoltam magamtól; csak arra vártam, hogy végre megnyugodhassak egy kicsit…

-Bizony –helyeselt Saharov-, ilyen a szerelem. Egy valamire jó, hogy elb@ssza az ember kapcsolatait, rettegésben kelljen élnie és ne merjen új lehetőségekbe belevágni. Így viszont minek élni?

-Igen –folytatta az elmulasztott lehetőségek áldozata-, jól látod, viszont a szélsőséges érzelmek felőrlik az ember lelkét. H„Amit szeretünk, az szomorúságot, fájdalmat, szenvedést, bánatot, gyötrelmet okoz azáltal, hogy szeretjük.”

a elvesztesz valakit, azért, ha meg nagyon szeretsz valakit, akkor meg azért, mert félsz, rettegsz az elvesztésétől. Ezt legjobban Buddha fejezte ki:

-Óh! – vágott közbe hősünk -, téged is érdekel a keleti filozófia? Én is régóta foglalkozok vele, milyen érdekes. Annyira hasonlítunk egymásra.

-A múltunk egyezik, a tapasztalatai

nk és a véleményeink ugyanazok, nem véletlenül hozza össze az ilyen embereket a sors.

-Igaz. Akik hasonlítanak, azokat összehozza a sors. Velem is előfordult már. Olyan hihetetlenül csodálatos volt az egész helyzet. Végre volt valaki, aki megért, akinek nem kell össze-vissza magyarázni, mert mindig tudja, miről beszélek. Ennyit számít a közös tapasztalat. Csodálat volt vele minden perc.

-És, mi lett vele? –kérdezte az elmulasztott lehetőségek áldozata.

-Elveszítettem.

-Mit gondolsz, miért veszítetted el?

-Azért, mert megszerettem. És amit megszeretünk, az szenvedést okoz nekünk azáltal, hogy nem akarjuk elveszteni. De hiába nem akarjuk, mindenki tudja - ha nem is tudatosan -, hogy előbb-utóbb mégiscsak elveszítjük, és pont ettől rettegünk minden egyes percben. Így hozza magával a szeretet az ikertestvérét, a félelmet. Amit szeretünk, annak az elvesztésétől félünk. És érdekes, minél jobban szeretünk valakit, annál könnyebben veszítjük el.

-És mit gondolsz, mit lehet ez ellen tenni?

-Nem szeretünk meg senkit, mert akkor nincs kit elveszíteni. 

-Ezzel most leírtad a jelenlegi élethelyzetedet. Tudatosan nem mész bele emberi kapcsolatokba, mert félsz az elvesztésüktől. De vajon mennyire éri meg így élni?

-Nézd –felelt Saharov-, unalmas, azt nem tagadhatom. De mit tehetnék?  Csak egyszer hallgattam az érzelmeimre, csak egyetlen percig, és lásd; úgy összeomlott az életem, hogy ép ésszel is alig tudtam felállítani.

-De te hülyegyerek, mire mész azzal, ha mindig csak az eszedre hallgatsz? Nézz rám! Nézz rám, mi lett belőlem. Ki lett belőlem? Ugyanezt tettem, ugyanezt vallottam, mint te, ugyanennyi idősen, mint te. Eltelt 2 év és most már nem bírom, beleőrültem. Valóban, lehet életet élni az érzelmeid mellőzésével, de akkor ne csodálkozz, ha sz@r.

Ezzel az elmulasztott lehetőségek áldozata megragadta Saharov ruháját, és rángatni kezdte, majd folytatta:

-Jól figyelj! Ha nem változtatsz azonnal ezen a világnézeten, olyanná válsz, mint én. Mi lett belőlem?

Itt elengedte az elvtársat, abbahagyta a kiabálást és sétálgatni kezdett:

-Tudod... Egykor pajkos kisgyerek voltam. Szerettem az állatokat, szerettem játszani. Akkoriban minden sokkal jobb volt, akkor, mikor…

-„Mikor még a tudatlan boldogság vére csordogált az ereidben”- vágott közbe Saharov -, ahogy egyszer egy jóbarátom mondta.

-Igen, pontosan így. Szóval minden rendben volt. Egy valami volt csak, amitől féltem; az emberek. Kezdetben nem léptem minden f@szfejjel kapcsolatba, de aztán –mint mindenkinek-, sok barátom lett. egymásnak éltünk, egymás jobbkezei
voltunk. És tudod, mi lett belőle?

-Átvertek, ellened fordultak, kihasználtak –válaszolt Saharov- és tönkretették az élete
det. Mindezt azok, akikből a legkevésbé sem nézted volna ki.

- Így aztán nem csoda, hogy magamba fordultam és senkiben nem bíztam meg. Te se fogsz soha, ezt én se tagadom. Sőt, ha bármikor lesz akárki, akiben megbízol, mondom néked; semmit sem tanultál az életből. De nem minden a bizalom. Márpedig nem mi vagyunk az egyedüliek, akiknek ez nincs. És ilyenkor mi van? Nincs tovább élet? Dehogynem, bizalom nélkül is ki lehet hozni dolgokat az életből.

-De hogyan? –érdeklődött hősünk.

-F@sztudja –válaszolt a másik -, egy azonban biztos: Változtatnod kell. Hogy hogyan, arra neked kell rájönnöd, mert láthatod, én se tudom jobban nálad. Egy valamit tudok: ha így folytatod, annak nem lesz jó vége. Csak a múltunk ugyanaz, a jövőnk nem. De most menj, mert hamarosan hajnalodik, és még választ kell találnod a kérdéseidre, meg kell tudnod, mit keresel ezen a világon valójában.

Így hát el is indult, mendegélt tovább a fák között, a semmibe. Egy újabb beszélgetésen volt túl, amely sorsdöntő lehet a számára. Egy újabb beszélgetés, mely felelevenítette múltját és elgondolkodtatta a jövőt illetően. Itt van ez a srác, aki umint a nagyságos Saharov elvtárs. Ugyanazokat
gyanazt élte át,
cselekedte, még a véleményeik is egyeztek. De most mi lett belőle? Nem csinál mást, mint hogy ebben a rémisztő erdőben sírdogál kétségbeesetten mindenféle terv nélkül.

2 év van köztük mindössze. Tényleg ő is ide juthat? Egy olyan aprósággal, hogy nem fejezi ki az érzelmeit, ennyire elb@szódik egy élet? De mit tegyen, kockázatokat nem vállalhat be. Nem bizony, azokat túlságosan megsínyli. 

Egyet tudott; hogy amint vége ennek a kalandnak, máshogy fog nézni a világra. De még mi vár rá ebben az erdőben? Egyre csak ezen gondolkozott. Mi lesz a következő? Eddig az összes szerencsétlennek a tapasztalata kapcsolódott az övéihez, észrevette magát bennük. Mintha időrendben haladnának az események, ahogy visszatekint saját múltjára. De az elmulasztott lehetőségek áldozata már a jövőjét is felvázolta, nem csak a múltját. Vajon ki lehet a következő, akivel találkoznia kell, és mikor lesz már vége ennek a kalandnak? 

Ahogy ment előre, újra egyre sűrűbb és sötétebb lett az erdő. Kihaltabb és kopárabb volt minden, mintha megmérgezték volna a környéket. Minél beljebb merészkedett, egyre félelmetesebbé vált a táj.

Meglátott egy magas fát, amin egy ember lógott felakasztva. Mellette, egy másik fán még egy. De a növények se voltak élőbbek; a fák tövében kifolyt vegyszerek, a földön mindenféle szemét. Körös körül döglött állatok feküdtek, a medvétől a farkasig az erdő egykori lakói. Némelyeknek több végtagjuk volt a kelleténél, demonstrálva ezzel az atomenergia szépségét. Az út szélén táblák voltak, melyek sugárfertőzöttséget jeleztek, a fákon keresztül elhagyatott épületek voltak láthatóak.

Egyszercsak egy tópartra élt, amely döglött halakkal volt tele. A szennyezett vízben vízi állatok helyett olajos hordók úszkáltak. Emberi holttestek is feküdtek a homokban; ki kést, ki fegyvert fogott a kezében élete utolsó percében, de akadt, akinek még a kötél is a nyakában volt.

Ahogy a vizet kémlelte, hirtelen valaki megfogta a vállát. Saharov ijedten megpördült, és egyből megismerte, ki áll vele szemben.

Következő oldal

Előző oldal