4. Rész: A múlt hatalma

A múlt hatalma

A halál nem volt sokkal magasabb nála; fekete csuhát viselt, kezében kaszácskával. A sötétben nem lehetett arcát kivenni (már persze ha lett volna neki), de valahogy ol

yan végtelen nyugalmat árasztott. Így köszöntötte hősünket:

-Nocsak, hát nem a jó Saharov elvtárs? Hol máshol találkozhatnánk, mint itt, Csernobilban, a fenséges Szovjetunió legragyogóbb gyémántjában. Szép Ukrán térség; nem véletlenül választottam én is jómagam otthonául.

Bár Saharov megismerte őt, mit veszthet, ha eljátssza a tudatlant és kifaggatja társát…

-Ki vagy te és mit akarsz tőlem? -kérdezte, miközben összeszedte minden bátorságát.

-Ejnye, Saharov elvtárs, haláliak a poénjai. Nem szórakozn

i van itt sem Ön, sem jómagam. Dolgunk van, ezt már megérezhette. Ha ennyire szeretné hallani, én a halál vagyok, eme erdő lakóinak utolsó reménysége.

-Magyarázd meg nekem –folytatta az elvtárs-, mi ez a hely és mi történik velem?

-Drága jó Saharov elvtársam, ez az erdő a csalódások rengetege. Nem véletlen, hogy eddig nem láthatta, hiszen csak azok veszik észre, akiknek mindenből qrvára elegük lett már.

-Az, hogy veled találkozok, azt jelenti, hogy az éjjelt már nem élem túl?

-Nézze elvtársam, kérem, hagyja abba a türelmetlenkedést. Kérdezzen kevesebbet, engedje, hogy kifejtsem a dolgokat. Először is, -bár tudom, hogy gyűlöli az illemet-, alázattal kérem, hadd magázzam. Szeretném Ön előtt kifejezni tiszteletemet, ha megengedi. Ön ugyanis, akár hiszi, akár nem, tulajdonképpen legyőzött engem. Legyőzött, mert nem fél tőlem. Kevesen akadnak ilyenek, mint elvtárs uram. Milyen érdekes…  A szeretettől fél, a haláltól nem… Hát, elvtársam, megtiszteltetés számomra, hogy olyannal találkozok, akin nem tudtam kifogni. Először is…

-Legyőztem a halált –vágott közbe Saharov-, de mi értelme, ha a szeretettel ez soha nem lesz így?

-Drága elvtársam, senki se uralkodhat egyszerre mindenek felett. Ki a szeretetet, ki a halált tudja szolgájává tenni. Higgye el, mindkettő nemes dolog.

-Hogy mi most beszélgetünk, azt jelenti, hamarosan meghalok?

-Mélyen tisztelt Saharov elvtárs, Ön soha nem fog meghalni. Aki legyőzi a halált, azon nem tud kifogni. Egyetlen dolog van, ami önt legyűri…

-A szeretet.

-Úgy van –helyeselt a kaszás-, a szeretet ellen még harcolnia kell. Ön is így gondolja?

-Nem tudom. Furán hangzik, harcolni a szeretet ellen…  Mintha az életnek mondanék ellent.

-Az életnek mondjon ellent, ne is a halálnak, elvtársam. Nekem nem tud, felettem Ön uralkodik. Előbb fejtettem ki, mi az, ami felett Ön még nem uralkodik. Jöjjön velem, sétáljunk, meg kell néznie egyet s mást.

Azzal Saharov és a halál elindultak a kopár ösvényen.

-Most útra kelünk –folytatta a halál-, és kicsit felelevenítjük a múltját, elvtárs uram. Összegezni fogjuk a tapasztalatait, és közösen levonjuk a következtetéseket.

A növényzet kezdett valamit visszanyerni színéből, egyre élénkebbé vált a környék. Ahogy sétáltak, hamarosan egy lepukkant kockaépülethez értek. Úgy nézett ki, mint ami már 10 éve elhagyatottan áll.

-Meg is érkeztünk –így a kaszás-, ismerős a hely?

-Igen –folytatta Saharov-, ide jártam óvodába

, bár akkor még kicsit máshogy nézett ki…

-Azért, mert ahogy eltelik az idő, más szemmel nézünk a világra. Tulajdonképpen mindenre, így most erre a helyre is. Márpedig mindenki magának teremti meg a látottakat; amilyennek tekint valamit, olyan az ő számára, de erre majd visszatérünk. Itt volnánk, Saharov elvtárs, ez az a hely, ahol először emberek közé ment. Mondja el nekem, milyen tapasztalatokat szerzett itt és hogyan alakították ezek elvtárs uram világnézetét.

-Utáltam óvodába járni –emlékezett vissza Saharov-, legalábbis eleinte. Untam magam, otthon akartam maradni. Nos, azt veszem, az emberi kegyetlenséget nem itt tapasztaltam meg először, az még odébb lesz. Az óvoda… Itt alakult ki az első világképem. A véleményem és levont következtetéseim az életről.

-Halljuk, meséljen csak – biztatta a halál.

-Mikor óvodába kellett menni, akkor ismertem meg a „kell” jelentését: a szabad akarat ellentétét. Nos, ugyebár, én nem akartam oda menni naponta. Mást akartam csinálni, azonban ezt nem vették figyelembe. Oda KELLett mennem annak ellenére, hogy nem akartam. Gondolj bele, valamit nem akarsz, de szabad akaratod ellenére azt ráderőltetik. Mit fogsz gondolni gyerekfejjel, egy olyan gyerekével, aki most találkozik először a „kell” jelenségével? Hát, első volt, hogy kérdezősködtem, MIÉRT „kell”. Mert ha valakinek elfojtják a szabad akaratát, -úgy gondoltam-, nyomós oka lehet, azonban nem válaszoltak nekem. Ki vesz figyelembe egy 4 éves kis idiótát, aki azért pattog, mert nem érti, miért nincs szabad akarat?

-Így aztán maga indult el választ keresni kérdéseire.

-Így igaz –folytatta Saharov-, ha kíváncsi vagy, de senki nem segít, magad veszed kézbe a dolgokat. Mit tehet egy kisgyerek? Elkezd gondolkodni. Elkezdtem gondolkodni, miért éri meg így élni, ha mások mondják meg, mit csináljak. Nem értettem, ez mire jó. Még ha megmagyarázták volna…  De nem így volt, magamnak kellett kiötölnöm valamit. Elnéztem a környezetemet, a családomat. Nekem óvodába kell járnom. Kiknek nem kell? A nagyszülőknek. Arra gondoltam, az idősek azt csinálnak, amit akarnak. Előbb-utóbb –aki nem döglik meg addig-, eléri az időskort, ahol felszabadul az életét addig meghatározó szabályok kötöttsége alól. Addig azonban azt láttam, hogy az út születéstől a szabadságig szenvedés. Tanulnod kell, dolgoznod kell, és ha ezeket túléled, akkor megérdemled a szabadságot. Így tehát az életet puszta szenvedésnek fogtam fel, aminek a végén ott van a kiérdemelt szabadság, öröm is, mikor végre önmaga lehet az ember, mert azt csinálhatja, amit akar. Ez lett a világképem óvodás fejjel.

-Ez a világkép olyan, mint a buddhista tanítások –állapította meg a halál. Nem véletlen, hogy a későbbiekben mindig is érdekelte a keleti filozófia és a misztikumok, mert bennük saját véleményeit látta.

-Jól látod, valóban így történt. Így kezdődött kialakulni a világnézetem, amint látod, kezdetektől fogva saját tapasztalatokból.

-Jól van, elvtársam, jól értékelte életének ezt a korszakát. Jól emlékszik, miket tapasztalt akkor. Ideje továbbmennünk a következő állomás felé.

Továbbmentek a kietlen úton, és pár perc múlva egy még nagyobb kockaépületnél voltak.

-Igen, ide jártam először iskolába –kezdte Saharov-, vegyes érzelmeim származnak erről a helyről. Volt időszak, ami nagyon jó volt, volt időszak, ami kegyetlen volt.

-Nem véletlenül van az, elvtársam, hogy ez élete legfontosabb helyszíne. Kíváncsi leszek, ezt az időszakot hogyan értékeli.

-Itt azon lesz a hangsúly, hogy ezen a helyen tapasztaltam meg először az emberi kegyetlenséget. Tulajdonképpen az óvodában kialakult világnézetem nem változott, ugyanaz maradt. Pusztán kiegészült tapasztalatok sokaságával, amik csak megerősítették addigi véleményeimet az életről. Kezdetben ide se szerettem járni, mert az a kib@szott kötelező napközi az első két évben elvette az ember életkedvét, meg hát kinek van kedve tanulni. Kapásból egy csomó feladattal találkozott az ember. Leckék sokasága, szabályok a viselkedést illetően, ha nem írsz leckét, megbüntetnek, ha nem veted magad alá a szabályoknak, megbüntetnek, stb… Nem úgy értékelték a hibát, mint a karate filozófiájában, hogy természetes, hogy elrontjuk, ha később törekszünk a kijavítására. Nem, tilos volt rontani. Ezekkel soha nem értettem egyet. Mindenesetre egy-két köcsögöt leszámítva nem volt rossz az osztály közössége. Nagyon jó 4-es baráti körünk lett, benne a Turi Ádámmal is…

A halál itt a homlokára csapott és nevetett.

-Szóval egy idő után egész jól éreztük magunkat. Jól elvoltunk, mókás volt az az első pár év. Különösen a 3. és a 4. osztály volt emlékezetes, tehát 2009-2010 környéke. Az életem legjobb szakasza volt. Viszont mikor 5. osztályba mentünk, teljes fordulat következett be. Mindenki egy csapásra… megváltozott. Érkeztek hozzánk idióták, és elhülyült az osztály. A legjobb barátom ellenem fordult, és egyik napról a másikra mindent megyszer hallgattam csak az érzelmeimre, de azóta iszom a levét. Nos, visszatérve, váratlanul elhülyült mindenki, és elkezdték tönkretenni a másikat.  De most nem csak magamról beszélek, összességében mindenki mindenkivel kegyetlen lett egyik tanévről a másikra. Az addigi harmóniát a gyűlölködés váltotta fel, mindenki megváltozott.  Kegyetlen volt az a pár év, akkor mindenki iránt elvesztettem a bizalmamat. Megtudtam, az emberek alapvető tulajdonsága, ösztöne a kegyetlenség, amely nem függ még az illető családi hátterétől se. Gondolj bele, összeraksz egy csapat gyereket, akik mind szerető családból jöttek, ahol semmi trauma nem érte őket. Előbb-utóbb még ők is gyűlölködni kezdenek és egymást kicsinálni. Ebből áll az emberek alkotta társadalom. Erre jöttem itt rá.

egtett, hogy tönkretegyen. Így volt azzal a csajjal is, akibe beleszerettem. Erre utaltam, mikor nemrég az elvesztegetett lehetőségek áldozatának meséltem, hogy

-Elvtársam, szó ami szó, elismerésem, nagy tapasztalat volt ez az életében. Nehéz időszak, de túlélteÖn egy hős, Saharov elvtárs, mert kitartott a saját igaza mellett. Emlékszik, kivel találkozott ma először itt, a csalódások rengetegében?

. Lazán legyőzte azokat, akik önnel akarták ezt megtenni.

- Az önkínzóval –emlékezett vissza Saharov-, aki sokkal gyengébb volt nálam. Őt legyőzte a társadalom, vele elhitették, hogy ő a hibás. Sz@r neki. B

izony, sajnos sokan így járnak.

Mikor ezt kimondta, valami nedveset érzett a nyakán. Odanyúlt, hogy megnézze, mi az. Vér volt.

A csalódások vére, a feladás, a veszteség vére.

-Mélyen tisztelt elvtársam –szólt a halál-, tájékoztatom, hogy miután beszélt vele, az önkínzó öngyilkos lett.

Ezzel a halál felfelé  mutatott, egy száraz fára, amire az önkínzó felkötötte magát. Ott lógott, magatehetetlenül fölöttük pár méterrel. Sebeiből, amiket késsel vágott, még csöpögött a vér.
A csalódások vére, a feladás, a veszteség vére.

-Gondoltam, hogy így jár –mondta Saharov leszegett fejjel, de cseppet se meglepődve. Akit legyőznek, az feladja. Ő nem volt elég erős hozzá, hogy ebben a kegyetlen világban éljen.

-Jól látja, elvtárs, ő egy vesztes lett. Egy senkivé vált, mert megutálta magát. Talán valóban nem az ő hibája volt. De most megint tovább kell mennünk –folytatta a halál-, még van miről elmélkednünk.

A következő állomás Saharov első középiskolája volt.

-Utáltam a szakmámat –mesélte-, de hát 14 évesen ki a lóf@sz tud pályát választani? Elkezdtem, de semmi se tetszett. A kezdeti sikertelenségek ellenére nem menekültem el, mert nem tudtam eldönteni, hoAzért sikerült, mert CSAK magamra hallgattam, senki másra.

gy a szakma tényleg nem nekem való-e, vagy pusztán kezdeti sikertelenségekbe ütköztem. Nem adtam fel, de másfél év után rájöttem, hogy váltanom kell, így m
egtettem. Mindenki próbált lebeszélni róla, szinte egyedül maradtam az elhatározásban. De így is kitartottam, és –iszonyat sok munkával-, sikerült. Megváltoztattam az életemet. Ha hagyom magam befolyásolni, talán nem így történt volna. Ha csak egy kicsit is figyelembe vettem volna mások véleményét, most nem tudom, mi lenne velem.

-Mi volt ekkor számodra a legfontosabb? –érdeklődőtt a kaszás.

-A karrierépítésbe temetkeztem már általános iskola utolsó éveiben is. Ha az emberi kapcsolatokban veszítesz, ráhagyatkozol arra, amiben jó vagy, annak érdekében, hogy amennyit veszítettél, valami másban annyival többet érj el. A karrierépítés volt nekem a legfontosabb, és ezért kellett a váltás is. Döntöttem, cselekedtem, győztem.

-És mi volt a helyzet itt az emberi kapcsolatokkal? Arról még nem beszélt, uram.

-Ugyanaz, mint általánosban. Volt, akiért még a saját javamat is feláldoztam, hogy aztán a padlóra küldjön és kicsináljon.

-Mondjon erre egy tanulságot –biztatta a halál-, mit tanácsolna az elvtárs másoknak?

-Azt, hogy csak akkor segíts az embereknek, ha azért neked nem kell semmiről lemondanod. Ahogy egyszer a karateedzőm mondta: „Ha van öt szendvicsed és nem vagy éhes, de egy barátod az és kér tőled, nyilván adsz neki. De ha csak egy van nálad és arra neked is szükséged van, eszedbe se jusson más javára lemondani róla”.

-Bölcs emberek maguk, drága Saharov elvtársam. Nagyon jól levonta a tapasztalatokat, és védőfalat épített maga köré. Persze, nem is tehetett mást. 

-Csakhogy aztán a csalódásokból származó stresszt ártatlan embereken kezdtem levezetni. Gyakran barátokkal voltam durva, és már szándékosan a hibát kerestem mindegyikben. Azt vártam, egyre csak azt figyeltem, melyik mikor fog átverni, hogy alaposan megbosszulhassam. Ennek persze sokszor ártatlanok itták meg a levét. Most eszembe jut a szadista, aki ezt azért jóval komolyabban csinálta. Saját egykori ellenségeit már nem tudta megbüntetni, így mások bűnhődtek helyettük.

Ekkor értek oda arra a kis tisztásra, ahol a szadista a tábortűz mellett megkínozta Saharovot. A tűz helyén már csak összeégett holtteste volt látható.

-Saharov elvtársam –így a halál-, tájékoztatom, hogy nem sokkal ezelőtt a szadista is öngyilkos lett. 

-Mi a lóf@sz

ez? –dühödött fel Saharov. Mindenki, akivel találkoztam, öngyilkos lesz? Mi van akkor az elvesztegetett lehetőségek áldozatával? Levetette magát a mélybe?

-Elvtársam, az elvesztegetett lehetőségek áldozata már belebetegedett a bánatba. Neki már semmit nem kell tennie, hamarosan magától is belehal majd.

-Na, jól van, nekem most már elég ebből. Valóban, nagyon tanulságos volt ez az egész, de most már hazamennék. Király vagyok, hős vagyok, hogy én lazán átvészeltem azokat, amikbe ezek a szerencsétlenek belehaltak, tényleg tudok már mindent, ezért most már elindulok haza. Tudom, meg kell változtatnom az életemet. Soha nem fogom elfelejteni azokat, akikkel ma beszéltem, de mára ennyi épp elég.

Azzal sarkon fordult és elkezdett futni a keskeny ösvényen, mikor azonban hirtelen eltűnt alóla a talaj; egy szakadék volt ott, és ahogy leesett, pont meg tudott kapaszkodni a szélén. A halál egyből ott termett:

-Sehova nem engedhetem el, amíg nincs vége a mai utazásnak. Még nem tud mindent, elvtársam.

Ezzel felhúzta őt, majd folytatta:

-Most irány a főváros.

-Milyen főváros? –értetlenkedett Saharov.

-Ejj, uram, nem ismeri a kedvenc országa fővárosát?

Következő oldal

Előző oldal