"Gyűlölök és szeretek" 3. oldal

Annyira ellentmondásos dolgok ezek az érzelmek. Beleszeretsz ebbe, abba, amabba, egyik se jön össze, mégis mindegyikbe szerelmes vagy, változó fellángolással. Ha épp Ővele foglalkozol, rá gondolsz pár napig, az Ő irányába erősödnek fel az érzelmek. Ha a másikra, akkor mintha megint belé lennél szerelmes. Mintha egyszerre mindegyik korábbi csajhoz hozzá lennél láncolva érzelmileg, és pillanatnyilag mindig az felé a legerősebb, akire épp többet gondolsz.

Annyira qrvára elegem van már ebből, hogy nincs kiút ezekből. Ilyen rohadt heves érzelműnek születik az ember, aztán meg van áldva a sok teherrel.

Éjjel rémálmok, nap

pal gyomorgörcs minden egyes rohadt pe
rcben, éveken keresztül. Akárhová mégy, veled megy. Bújhatsz az álmaid közé, mindenfelé nyomodban lesz. Nem tudod magadból kiirtani ezeket a mocskos gondolatokat. Belülről feszítenek az érzések, belülről falnak fel és te egyre csak küzdesz ellenük verejtékezve, mert mást nem tehetsz.

Aztán mások meg okoskodnak, hogy „nem, a szerelem nem így működik, az teljesen más”.

Nem érdekel engem, minek nevezzük, de amit tapasztalok, azt tapasztalom. Lehet, ho  hozza neki a helyzet, vagy nem tudom, de akkor is ez van.

Lehet, hogy másnak ez könnyebb, vagy szimplán csak máshogyan  hozza neki a helyzet, vagy nem tudom, de akkor is ez van.

Gyenge vagy, ha ez megvisel? Nevezzenek annak, de akkor is ott van ez az alvilági szenvedés, akármennyire is nem hiszik el.

Aztán az egész egy nagy ördögi körforgás. Minél inkább ki akarsz mászni belőle, annál jobban belezuhansz.

Nem lehet mit csinálni, nincs értelme reménykedni. Aztán csodálkoznak, hogy némelyek elzárkóznak a világ elől, mert azt mondják, inkább marcangolja őket az e

gyhangú unalom, mintsem a szélsőséges érzelmekkel legyenek kénytelenek harcolni keserves életük minden egyes percében.

Márpedig ez utóbbit lehetetlen elkerülni, különösen ez a rohadt szerelem ad példát rá: kimész az utcára, beleszeretsz valakibe, aztán szó szerint évekig szenvedsz megállás nélkül, és szerintem ebben nem is sokat túloztam.

Aztán abban reménykedsz, hogy mikor már egy tízessel több leszel, nem éled meg ilyen hevesen az érzelmeket, hiszen ennek mértékére a kamaszkor is kétségtelenül rájátszik, már csak biológiai szempontból is.

Csak az a baj, hogy ez miatt minden tekintetben felére csökken cselekvésed hatásfoka. Mindent már csak feleannyi koncentrációval vagy képes végezni, mert ott ül a válladon ennek a rohadék szerelemnek a démona és megállás nélkül ostoroz a kegyetlenség korbácsával.

Ez is annyira fárasztó már, hogy mindig kell találni valamit, amivel elterelheted a figyelmedet.

Két éve részben ezért kezdtem el oroszul tanulni, mert egy másik kultúrába való temetkezés segített, hogy ne csak ezeken rágódjak. Éjjel-nappal vittem két éven keresztül, mert elvonta a figyelmemet, így e nyelvnek a tanulása egy menekülőút volt számomra. Olyan sokat használtam ezt a búvóhelyet, hogy versenyszinten országos élvonalba kerültem belőle, a tankönyveket elsőtől az utolsó betűig végigvittem és a felsőfokút is letettem.

Most viszont megint menekülőút híján vagyok. Újból elértem oda, hogy semmiféle nyelv, sem történelem nem tudja úgy kikapcsolni ezeket a gondolatokat, hogy megnyugodhatnék. Eddig a könyvekből é

pített vár menedékemként szolgált, mostanra viszont ez mellett is egyre nagyobb ürességet érzek, amelyet semmivel nem sikerül kitölteni.

Ez az alvilági érzelem mindenben megakadályoz, az élet összes területén. Olyan ez, mint mikor a sav marja a gyomrodat, de olyan szörnyen, hogy mozdulni se bírsz. Állhatsz, ülhetsz, sétálhatsz, feküdhetsz, mindenhol ott lesz a fájdalom, nincs menekvés vészjósló karmai elől. Üvölteni tudnál, annyira fáj. Eltelik az éjjel, de az első hajnali napsugarak is fájdalomtól gyötört arcodat érintik meg. Nem múlik el, pedig már annyi, de annyi ideje szenvedsz. Nem használ gyógyszer, nem használ ima. Már mindent kihánytattál magadból, de még mindig ott van, ugyanolyan kegyetlenül ott ül a fájdalom, mint az egész kezdetekor, és semmit nem tudsz tőle csinálni; nem hogy dolgozni, de megpihenni se.

Pont ilyen a szerelem is, csak a lelket támadja meg; viszont akár testileg, akár lelkileg szenvedsz, ugyanúgy képtelen leszel akármivel foglalkozni. Undorító egy dolog ez; mondhatni életképtelenné tesz.

Aztán csak azt veszed észre a naptárra tekintve, hogy körülötted mennyi év eltelt már, mégis ugyanazt érzed, mint az egésznek az elején; pusztán jobban kifáradva.

Bizony mondom, fáradt vagy, mert ez az ördögi csapás kiszívta belőled az életet. Ott üldögélsz a tükör előtt 18 évesen táskás szemekkel, lefogyva és minden szánalmas meghittséggel gondolataidba teketkezve egyre csak azt mantrázod:

„Harcolnom kell ellene, amíg csak képes vagyok rá.”

Következő oldal

Előző oldal